A tengerentúli találkozások anatómiája

(A kép illusztráció)

A téma előzménycikkében — Mi áll a tengerentúli, közeli megtapasztalások hátterében? Félrevezetés lett volna? — egy olyan gondolati vonalat kezdtem el görgetni, amelyben a tengeren túl átélt, UFO-s/idegenmegtapasztalásokat vettem górcső alá. Feltételezésem az volt, hogy ezeken a földrajzi területeken valamiért sokkal nagyobb arányban figyelhetőek meg az erőszakosabb, negatív szájízű megtapasztalások.

Úgy gondoltam, három olyan esetet fogok nektek leírni ebből az időszakból, melyek megfelelően bemutatják a történteket. Ezer bocsánat — ez a cikk picit hosszabb lesz. De úgy érzem, megéri a végéig jutni.

A felsorolt esetek mindegyikét Budd Hopkins vizsgálta ki. Amennyiben más, hasonló kutató munkásságáról is szívesen olvasnál, írj nekünk a moksha.kollektiva@gmail.com címre!

(Steven Kilburn vázlatai alapján készült illusztráció)

#1 – Éles jobb kanyar az országúton

„Steven Kilburn félénk, komoly, riadt tekintetű fiatalember. Nincs még 30 éves, és feltűnően jóképű, többször utasított vissza már fotó- és festőmodell ajánlatokat, inkább a művészpályát választotta. Tanulmányait egy kilenctől-ötig tartó állás jövedelméből fedezi. Természetes becsületességgel és egyenességgel társuló félénksége és komolysága megragadó” – nyilatkozza Budd Hopkins az 1981-es kiadású Missing Time (Elveszett Idő) című könyvében.

Steven arról számolt be Budd Hopkinsnak: „Annak idején Baltimore-ból Frederickbe, Marylandbe mentem autóval, nem emlékszem, hogy tényleg láttam-e valamit az égen – azt hiszem igen –, és itt történt, hogy először éreztem azt a… valamit.”

Hopkins hamar észrevette, hogy Steven beszámolója olyan elfojtott, traumatikus élményekről árulkodhat, amelyek kivizsgálására érdemes időt szentelni. Szerencsére magától Steventől érkezett a felvetés egy hipnózis útján történő „nyomozásra”. Ezt az esetet dr. Girard Franklin, később pedig dr. Aphrodite Clamar vizsgálta, 1978 májusától. Az nyomozásban aktívan segédkező Ted Bloecher is ott volt az ülésen, így négyen voltak jelen az első hipnózison – Steven-el együtt.

„Az az igazság, hogy Ted, Steven, Dr. Franklin és magam – négyünk közül senki sem számított semmi rendkívülire” – jegyzi meg Hopkins.

Dr. Franklin bevezette a hipnotikus transz állapotába Stevent, majd amikor kellőképpen ellazult, és biztonságban érezte magát, Hopkins vette át a stafétát és kérdezett meg olyan dolgokat, amikről úgy érezte, közelebb fogják vinni a megértéshez.

Történetében Steven azt mesélte el, amint az éjszaka közepén autója váratlanul önmagát kezdte el irányítani egy éles jobb kanyar mentén, majd letért az útról, egy füves legelőhöz. A közelben lévő, állatok elkerítésére használt kerítés tövében több fekete ruhába bújt, nem emberre emlékeztető alakot fedezett fel, de emlékei annyira traumatikusak voltak, hogy hipnotikus visszaemlékezései többször is megszakadtak. Miután többször is nekifutott a csapat, több alkalom keretein belül annak, hogy Steven végre emlékezni tudjon a történtekre, sikerült egy megfelelő idővonalat kialakítani.

A kocsi, miután megállt a mezőn, leállt, Steven pedig egy külső hívószóra kiszállt belőle. Megindult a kerítés irányába, ahol már „várták őt”. A tipikus, kis szürke lényeket így jellemezte:

„…majdnem a mi méretünk. Nagyon fehér nyak. Nyak, fej, arc… nincs szőrzet. Sem az arcán, sem a fején. Nem akarom látni. Nem olyan, mint mi. Nem akarom látni. Ahányszor ránézek, megijedek.”

Eleinte erős félelmet, pánikot érzett, de nem sokkal később – a hipnózis közben megfigyelt reakciói erről árulkodtak – már olybá tűnt, egyáltalán nem fél. Hopkins azt feltételezte, ezen a ponton már mesterségesen generált nyugodtságérzetet „erőltettek rá” Stevenre mentálisan.

Arra is kitért beszámolójának egy pontján, mennyire furának hatott a lények bőre, mintha gitt- vagy gumiszerű lenne, egyáltalán nem úgy írta le, mint egy élőlény bőrét.

Elbeszélése alapján a következő eszközökkel találkozott a vizsgálatok során:

• Egy „hatalmas csavarkulcsra emlékeztető tárgyat”, melyet a jobb vállához illesztettek, majd erős, hirtelen fájdalmat érzett. Ez az „akármi” fizikailag gátolta a mozgásban, olyan érzést keltett, mintha megragadta volna a vállánál fogva és kénye-kedve szerint mozgatná. A leírásában úgy hivatkozik erre az eszközre, mint valamire, ami az észlelt UFO-hoz van illesztve, vagy pedig annak egy részegysége, mechanikus, mozgó elemekkel.

• A lénycsoport elkezdett a mozdulatlanul tartott Steven előtt ásni a szabadban, teljesen hétköznapi ásóval – célja tisztázatlan. Arra viszont visszaemlékezett, hogy a csoport vezetője vitatkozott egy beosztottjával, hogy hol is kell pontosan ássanak (furcsa vita ez egy csapat „földönkívülitől”, nem?). A vezető ugyanis nem volt elégedett a hellyel, a föld minőségével, és a lények erről vitatkoztak sokáig.

• Miután bevezették az objektum belsejébe, és „berakták” az őt szorosan tartó gép segítségével egy tejfehér fényben úszó szobába, egy pelenkaszerű, látszólag össze-vissza hajtogatott szövetet helyeztek az ágyékára.

• Egy, a plafonból vezetékekkel lelógó, búraszerű tárgyat írt körbe, melyből tűk, sugárpisztolyhoz hasonlító tárgyak lógtak ki. Az eszközt „nagyon bonyolultnak” írta le.

Steven esete rendkívül felkavaró volt. Összesen öt hipnotikus ülésre volt szükség ahhoz, hogy az események többségére emlékezzék, ám így is sok érdekesség valószínűleg örökre homályba veszett.

(A kép illusztráció)

#2 – A Kathie Davis-ügy

Talán Hopkins egyik legjobban kibontott esete az Intruders (Betolakodók) című, 1987-es könyvben kapott helyet, melyet egy Kathie Davis álnévre keresztelt nő mesélt el. Ugyan az Elveszett Időhöz hasonlóan a Betolakodókban is több esetet tár elénk az író, mégis a legnagyobb figyelmet ez az ügy kapta. Nem is csoda – rémesen összetett, generációkra visszavezethető, több családtagot érint.

Ahogy a kutatások és vizsgálatok egyre előrehaladottabb állapotban voltak Hopkins részéről, egyre erősebben látta: a Davis család tagjai körül hemzsegnek a megmagyarázhatatlan jelenségek. Éppen ezért, Steven Kilburn esetével ellentétben, itt csak nagyobb, címszavas körülírást tudunk alkalmazni:

• Az első megtapasztalásait már egészen kislány korában átélte.

• Édesanyja, testvére, illetve gyermekei is érintettek voltak a találkozásokban; mindannyijuk mélytudatalattijában traumatikus események egész tárháza bújt meg.

• Többször látogatta meg hálószobájában két, tipikusnak mondható kis szürke lény, amelyek mindig teljes szinkronban mozogtak. Jelenlétükben emlékezetkiesés- és fizikai bénultság volt jellemző.

• Egy alkalommal egy repülő, fémes, robothoz hasonló tárgy bénította meg őt a saját garázsában.

• Több olyan reprodukciós célú mintavételben volt része, melyben petesejteket távolítottak el belőle.

• Egy alkalommal a laparoszkópiához nagyon hasonló beavatkozást hajtottak rajta végre (melyhez hasonlót Betty Hill is átélt).

• Több alkalommal akkor érkeztek hozzá a „látogatók”, amikor a havi menstruációs ciklusa volt.

• Testéből egy fejlődésben lévő magzatot is eltávolítottak, 6-7 hónapos terhességi idő után.

• Ezzel a gyermekkel később elrablói szembesítették, és gyakorlatilag a gyermekre adott reakcióit figyelték meg.

A Kathie Davis-esetet, illetve az azzal kapcsolatos megfigyeléseket az 1992-es Intruders (Betolakodók) című tudományos-fantasztikus játékfilm dolgozza fel. Érdemes megnézni, mivel gyakorlatilag dokumentumfilmként mutatja be azt, milyen esetekkel is találkozott Hopkins a hosszú évek alatt. Vigyázat – a film összjátékideje több mint 2 óra, így némi hideg élelem mindenképp javasolt megtekintése mellé.

(A kép Steve Boucher elbeszélése alapján készült)

#3 – A „furgonos incidens”

Az előző két esettel ellentétben az utolsó leírást nem Hopkins könyveiből ismertem meg. A legnépszerűbb videómegosztó oldal algoritmusa dobta egy szép napon elém, 2016 környékén. A legszembetűnőbb különbség az, hogy nem egy álnévvel találkoztam, hanem a valódi személlyel – akivel később volt szerencsém beszélgetni is.

Steve Boucher egy olyan Kanadában élő férfi, akinek a találkozásait nem publikálta ugyan Hopkins, mégis ugyanaz a csapat vizsgálta ki, mint a két, Magyarországon is megjelent könyve esetében. Több érdekes találkozása is volt, mégis a legismertebb története az 1971-es „furgonos incidens”.

Steve és zenekara egy fellépésről tartott hazafelé furgonjukkal – egy stoppossal együtt, aki ugyanarra tartott, mint ők. Kis idő elteltével viszont a sofőr hátraszólt a többieknek, „jobb, ha most előre néztek, mert ha elmondom, mi parkol előttünk, hülyének fogtok nézni”.

Az éjszakai úton egy hatalmas, csészealj formájú, fénylő objektumra figyeltek fel, ami eltorlaszolta az utat. A járművük leállt, majd nem sokkal később magától megmozdult – egyenesen az objektum felé. Steve és a zenekartagok kétségbeesetten igyekezték a járművet más irányba kormányozni, de minden hiába – „úgy tűnt, mintha a tárgy fellebegtette volna a furgont, picivel a föld fölé, mert nem éreztük az úttest tipikus bukkanóit sem haladás közben”, emlékszik vissza Steve angol nyelvű, videós beszámolójában, melyet itt tudsz megtekinteni!

A furgon végül nem sokkal az objektum előtt állt meg. A jármű utasai mindannyian pánikba estek, egymást túlordítva próbáltak megoldást találni a helyzetben. Végül a gitárosuk vált a racionalitás hangjává. „Mindenki fogja be!” – kiáltotta, majd vázolta társainak a gondolatát: „nem tudom, mi ez, de ha idebenn maradunk, és nagyon-nagyon halkan vagyunk… talán békén hagynak minket.” A zenekar gyorsan megegyezett ebben, és várták a fejleményeket.

„Jaj ne… kiszállnak!”, szólt hátra kicsivel később a sofőr, amikor négy apró termetű, szürkés bőrű lény jelent meg előttük. Az egész zenekar bezárkózott a furgonba, és minden olyan tárgyat felkaptak, amivel esetleg meg tudják védeni magukat. Ám úgy nézett ki, ez nem ért semmit sem. A stoppos, aki velük tartott, zavarodottan nézett körbe, majd hirtelen kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, mely szélesre tárva nyílott ki, mögötte a türelmesen várakozó lényekkel.

„Sajnálom, de ideiglenesen meg kellett bénítsunk titeket, mivel olyan erőszakos gondolataitok voltak, amiben engem és a társaimat bántottátok”, hallotta mindenki a fejében a hangot, miközben realizálták: valóban nem tudnak megmozdulni, mintha végtagjaik hirtelen nem akartak volna engedelmeskeni. „Nem jelentünk rátok veszélyt, és bántani sem akarunk titeket, csupán néhány tesztet szeretnénk elvégezni hármótokon”, folytatta a lények (látszólagos) vezetője, majd szisztematikusan keresni kezdte tekintetével azokat, akik számára megfelelőek lesznek. „Megkérnélek téged”, nézett a stopposra a lény, „…téged”, majd a gitárosra, „…illetve téged is”, tekintett végül Steve-re, „…hogy kövessetek”.

A lények a kiválasztottakat fellebegtették a hajóba, majd elszeparálták őket. Miután ez megtörtént, Steve a következőket tapasztalta:

• Egy régi típusú kézi telefonra emlékeztető tárgyat húztak végig a karja, illetve a gyomra felett — az eredmény egy hatalmas, falba épített tévéképernyőn volt látható. A kijelzőn minden belső szerv, csont, izom, artéria, ér látszódott. Steve arra is visszaemlékezett, hogy az őt vizsgáló lény a saját karján is megmutatta a gép működését, de az ő kezében csak minimális izmot, illetve csontokat látott, semmi mást.

• Az egyik lény egy régi típusú, feltekert szövettáskát vett elő, melyben Steve orvosi eszközöknek kinéző tárgyakat látott.

• A képernyőn hamarosan megjelent egy hipnotikus fekete-fehér spirál, mely Steve leírása szerint „húzott befelé a középpontba, közben egyre inkább elkábultam”. Egy lény arra is megkérte, mikor hezitált és el szeretett volna fordulni, hogy ne tegye, ugyanis „Nagyon fontos, hogy végig a középpontjába nézz! Ne hagyd abba!”. Steve kis idő után elvesztette az eszméletét, és nincs emlékképe a vizsgálatok további szakaszáról.

• Következő tudatos emlékképe már az, hogy az egyik lény épp felgöngyöli az orvosi eszközöket a szövettáskába.

• Steve az idegen űrhajó szobájában az egyik fiók gombját sikerrel le tudta csavarni, és megpróbálta kicsempészni a vizsgálatok után, ám az egyik lény ezt észrevette, és elkobozták tőle azt.

A vizsgálatok után a zenekartagokat visszakísérték a furgonhoz, Steve pedig megmagyarázhatatlan szeretetet érzett a lények vezetőjéből áradni, amitől nem akart egészen addig elszabadulni, amíg maga az objektum fel nem emelkedett a földről. A furgonba visszatérve a társai már azzal fogadták, hogy „az egész dologról SENKINEK sem fogunk beszélni, de ha mégis beszélnél, letagadjuk, téged meg mindenki hülyének fog nézni”. Steve rendkívül felbosszantotta magát ezen, hazafelé pedig olyan volt, mintha „folyamatosan mentálisan veszekedtem a lényekkel, akik azt mondták a fejemben, hogy ‘elfelejted ezt az egészet, semmi sem történt, nincs mire emlékezned, felejts el mindent‘, de én csak erősködtem magamban, hogy ‘NEM! Nem fogom elfelejteni – emlékezni fogok egészen addig, amíg csak élek‘ ”.

Ám csak ekkor vették észre a legsokkolóbb fejleményt.

„Úgy tűnik, hogy a stoppos, aki el akart velünk együtt jutni St. Cathrines-be, már nem volt velünk a kocsiban. Szóval gondolkodtam… Vajon a lények elintézték volna, hogy ez a stoppos DIREKT az autóban üljön aznap este, csak azért, hogy kinyissa az ajtót akkor, amikor kell?”

Konklúzió

Nincs is valószínű annyi oldal, amennyi szükséges lenne ahhoz, hogy kellő részletességgel írjam le a történéseket. Ez a korszak — számomra — a nagyon érdekes, sokszor ijesztő, ám mindenképp tanulságos megtapasztalások korszaka volt.

A történetek részleteiben nagyon sok hasonlóság fedezhető fel (éppen ezért minden, a téma iránt érdeklődőt buzdítok elolvasásukra/megtekintésükre), de hogy kiemeljem a legfontosabbakat:

• az ÖSSZES megtapasztaló Kanada, Észak/Közép/Dél-Amerika valamelyik területén élt a megtapasztalása idején;

• kontrollálhatatlan gépjárművek, elektromos anomáliák;

• erőszakos, sokszor fájdalmas találkozások;

• poszttraumatikus stressz megjelenése;

• sokszor visszavezethető más családtagokra is a megtapasztalás, máskor viszont ennek semmi jele nincs, és olybá tűnik, mintha véletlenszerűen választottak volna ki valakit;

• fizikai bénulás, mely alvási paralízishez hasonló érzetű, ám forrásában mindenképp mesterséges;

• orvosi vizsgálatok, melyek gyakorta a reproduktív szerveket célozzák meg;

• mintavételek;

• furcsamód visszamaradott megoldások/eszközök megjelenése, melyek sehogy sem passzolnak a környezetbe (pl. ásó; nagy mechanikus kar, mely gátolta Steven Kilburnt a mozgásban; feltekerhető szövettáska, benne orvosi eszközökkel; beépített tévé stb.);

• minden elbeszélésben van egy olyan vezető, aki az egész „akciót levezényli”, és a többi lény látszólag a vezető utasításait követi;

• sokszor olyan hatást keltenek a lények, mintha nem értenének egyet valamiben, és vitatkozni kezdenek;

• a reproduktív célú beavatkozások végeredménye legtöbbször egy olyan hibridlény, akit később szembesítenek a szülővel — úgy látszik, az érdekli ilyenkor a lényeket, hogy a szülő hogyan reagál a gyermeke viszontlátására;

• sebhelyek, orrvérzés, félelemérzet.

Ezen beszámolók akkor kezdtek el nagyon érdekelni, amikor alkalmam nyílt olyan emberekkel beszélgetni, akik megosztották velem saját, Magyarországon megtörtént élményeiket.

Ami viszont számomra sokkoló volt; ezekben az elbeszélésekben egyáltalán nem találkoztam olyan elemekkel, amiket fentebb leírtam. Ismerős elemeket elmondtak nekem, de elhurcolásokról, mesterséges hibridgyermekekről, halmozott orvosi vizsgálatról egyáltalán nem meséltek nekem.

Így felmerül a kérdés: MIÉRT pont azon a területen volt a találkozások minősége döntőleg erőszakos, fájdalmas?

Források: 

• Budd Hopkins: Missing Time (1981)

• Budd Hopkins: Intruders (1987)

• Steve Boucher: Beyond the Extraterrestrial Firewall (2020)

Ajánlott:

• Betolakodók (1992, tudományos-fantasztikus film, melyet Budd Hopkins és dr. Aphrodite Clamar kutatásai alapján készítettek el)